Hinni mindig egyszerűbb, mint gondolkodni. Híreket olvasni és bizalmat szavazni egy újságírónak mindig kényelmesebb, mint végiggondolni, mit is állít – még akkor is, ha tele van az egész sajtó ellentmondásokkal, és ezek hangosan könyörögnek, hogy vegyük észre őket.

A Damore-ügy felkavarta a vizet egy olyan ponton, ahol eddig nagyon szerettek tenyészni a hazugságok, és ez valamiért senkinek nem volt gyanús. Ideje egy kis tiszta vizet hozzáadni, mielőtt gőzölgő mocsárrá változik az egész közvélemény.

1.  Magát a programozást a mai napig nem tartják trendinek a nők.

Szóban talán igen, ha megkérdezed őket, mert jól hangzik. De nem látunk nagy tömegben olyan lányokat, akik elkezdenek a netről ingyenes anyagokat letölteni, érdeklődésből tanulni, fejlődni autodidakta módon, ahogy a fiúk teszik nap mint nap – a lányokat a mai napig közösségi programokkal, kifejezetten nekik szervezett workshopokkal kell a szoftverfejlesztés felé terelni, és még akkor sem látunk komoly eredményeket. Sokkal inkább a vezető pozíciók irányában érdeklődnek – akár technológiai, akár más területen. Emberekkel, nem kódokkal szeretnének foglalkozni.  Ez annyira így van, hogy maguk a nők konkrét előnyként értelmezik, ezerféleképpen indokolják, a jobb kommunikációtól az empátiáig, és mindennap kijön egy új cikk, ami megindokolja, hogy ez miért csodálatos. Ettől olyan kutyanehéz letagadni később.

2. Ez a munka nagyon kényelmes.

Itt kizárólag észre, jó gondolkodásra van szükség. A billentyűket mindenki le tudja nyomni, a képernyőn a szöveget mindenki el tudja olvasni. Tele vagyunk modern, kényelmes eszközökkel. Légkondicionált irodákban ülünk, profi székekkel, asztalokkal, minden ideális lenne, hogy a gyengébb fizikumú, de okos réteg megtalálja a számítását. Meg is találja: a gyenge férfiak jelen vannak, de a nők továbbra sincsenek sehol. Pedig eleve több nő van a világon, mint férfi – és sokkal több olyan nő van, mint férfi, akinek áldás lenne a civilizált, tiszta környezet. Érthető lenne, ha többségben lennének, sok szép munkahelyen így is van – vajon mi riasztja el őket éppen a programozástól?

3. A bátorítás fontossága

Gyakori érv, hogy „elbátortalanítják”, illetve „nem támogatják” a nőket ebben a szakmában. Egyrészt ez nem lehet feltétel: a programozni vágyó fiúk sem a támogatás-bátorítás miatt csinálják, és ha valaki (apu-anyu) azt mondja nekik, hogy rosszak ebben, csak annál inkább bizonyítanak. Mert érdekli őket, és tele vannak szenvedéllyel. Másrészt senki sem veszi el egy nő kedvét attól, hogy olyan munkája legyen, amivel sokat keres kényelmesen, és a gyerek mellett, otthonról is tudja csinálni. Nevetséges azt gondolni, hogy az ilyen nyilvánvaló előnyök ellenére egy „kislányom, ez nem női szakma” jellegű hozzászólás eltántorítana bárkit. Ha mégis elég ennyi, az illető már eleve alkalmatlan – remélem, senki sem akarja azt mondani, hogy a nők ilyen kézenfekvő, ennyi előnnyel járó döntéseket tömegesen rosszul hoznak meg?

4. A fizetés tökéletesen igazságos – csak a teljesítménytől függ!

Programozni úgy is lehet, hogy sosem találkozol élőben a megrendelővel. Ekkor esélye sincs tudni, hogy férfi vagy nő írja-e neki a kódot; ha nem akarod, nem tudja meg. Tehát kénytelen ugyanúgy fizetni, akkor se tudna diszkriminálni, ha nagyon akar. Hát nem ez lenne az ideális? Ha olyan fontos az egyenlő munkáért egyenlő bér elve (márpedig lépten-nyomon halljuk, hogy milyen fontos), már rég itt kellene lenni mindenkinek, akit eddig „a neme miatt” nem fizettek meg. Már csak azért is vicces nemi hátrányról beszélni, mert az informatikában a férfiak jellemzően segítenek a nőknek, minden férfi szeretne több nőt látni maga körül, és nem azért, hogy legyen kávé, bármennyire is szeretné a feminizmus odarajzolni körénk a hatvanas évek szexizmusát. A nők előnyben vannak, meg vannak becsülve, segítséget kapnak, figyelmet kapnak – mégsem látjuk őket tömegesen jelentkezni.

5. A nők szerint nagyon is van különbség a nemek között!

Bármi, ami arra utal, hogy a nők jobbak, azonnal méteres főcímeket generál az újságokban. Legyen szó a színlátásról, illatok érzékeléséről, többfelé figyelésről, empátiáról, emberekkel való helyes bánásmódról – mindenben büszkén hirdetjük a nemi különbségeket. Az egész társadalom tényként kezeli ezeket az állításokat, olyan végkövetkeztetésekkel, mint pl „a nők jobb cégvezetők”. (Jé, sehol egy nawalt – hát mindvégig értettétek, amit mondunk?) Ugyanakkor ha valaki megemlíti a férfi veleszületett képességét bármilyen témakörben, azonnali ellenállás és gyűlöletkeltés a válasz. A férfi nem lehet jobb! Ha igen, azt a paramétert nevetségessé kell tenni – ilyen a fizikai erő, amit például boldogan összekötnek a szellemi képesség hiányával. (Ha nagy autód van, azt már el se kezdem magyarázni.) Lejt a pálya, nem is kicsit – de hol van az a sok-sok bombagól, ami ebből következne?

6. A sajtó egyértelműen a nőket bátorítja

Hiányzott a támogatás? Aligha, mert mindenhol örömteli hírként harangozzák be, ha nők indulnak el informatikai és/vagy technológiai pályán. A fiúkról csak akkor esik szó, ha óriási dolgot hoznak létre (Alibaba, Amazon, PayPal, Google, stb), a nőket viszont azonnal sztárolja a hírpiac. A nők diadala jobban eladható. Az egyenlőtlenség már-már abszurd: ha a GitHub statisztikát csinál, és az jön ki, hogy a nők forráskódjait jobb arányban fogadják el, mindenki ünnepli, hogy ők a jobb coderek – másnap a Facebook csinál statisztikát, az jön ki, hogy a női forráskódot kevésbé fogadják el, és azonnal jön a következtetés: biztosan ez is a szexizmus miatt van! Miért is lehetne bármi más oka, igaz? Miért is lehetne jó egy mérés, ha nem tetszik az eredmény?

7. A hazugságok nem jóhiszeműek

Egészen addig, amíg a James Damore-ügy ki nem pattant, azt lehetett volna mondani, hogy a nők egyszerűen félreértik a helyzetet, vagy a kommunikációt. De szexizmust kiáltani egy olyan emberre, aki konkrétan leírja, hogy nem szexista, és a valós tényekre akar koncentrálni – ez már nem tévedés! Ez szándékos rosszakarat, a kirúgás pedig az erőfölénnyel való teljesen nyilvánvaló visszaélés. Mennyi igazsága lehet egy ügynek, amit ilyen mocskos eszközökkel kell megvédeni – ráadásul éppen a papíron levezetett, bizonyítható igazságtól?

8. A női tudósok, nagy gondolkodók aránya mindig elenyésző volt

Erre az szokott lenni a válasz, hogy a nők egészen az ezerxxxxxxas évekig elnyomásban éltek. A helyes kérdés úgy hangzik, hogy azóta mi történt. Azóta „sokkal több” női tudós és feltaláló van – és még így is elenyészően kevés. A Microsoft óriási energiát fektetett a női feltalálók felkutatásába, de látványosan megbukott vele; a STEM-világ a rommá finanszírozott programok ellenére is férfiakat vonz, a természettudományok a horribilis fizetés ígéretével sem tudják megfelelő arányban elcsábítani a lányokat.  Ha ezeknek a statisztikáknak nem akarunk hinni, mégis mi lenne, ami meggyőz? Mit kellene tenniük a tényeknek, hogy ne söpörje le őket az asztalról a tündérmesék iránti dacos vágyakozás?

9. A „nőellenesség” nem létezik – de nagyon praktikus kifogás!

Egyre kínosabb, ahogy az érvényesülés hiányát nem létező, odarajzolt démonokkal próbálják indokolni. A patriarchátus mítoszát már önmagában az megcáfolja, hogy egy cégtől szexista gondolkodás miatt el lehet bocsátani egy férfit. A nőellenes férfi felsővezetők pedig már akkor is abszurd érvnek számítottak, amikor tényleg túlnyomórészt férfi volt a CEO – de mi a helyzet akkor, amikor óriáscégek élén nőket látunk? Ott ki tartja vissza a női tehetséget, ott mi a mentség az arányokra?  Ma már a nők erős döntési pozíciókból segíthetik egymást, nincs ott mögöttük egy gonosz férfi, aki meggátolná. Mégsem tűnik fel egy csomó női zseni, aki eddig elnyomásban élt. Nyilván lesz erre újabb kifogás, mert mindig van – de minek? Miért félünk ennyire a nyilvánvaló következtetést levonni: hogy igenis létezik korreláció a nemek és az érdeklődés között? Ráadásul már néhány hónapos kortól kezdve, amint azt a kutatók és a hétköznapi tapasztalat teljes egyetértésben igazolják?

10. Mióta szégyen a különbség?

Amikor a Damore-aktát tűz alá vették, egy sokkal súlyosabb dolog bukkant elő, mint a dolgozóval szembeni igazságtalanság. A vezetőség itt olyasmit írt alá, amit állítólag nagyon is ellenez (és milyen könnyű efölött elsiklani!), nevezetesen hogy a másságot hátránynak tekinti. Bizony! Ha valaki megmondja az egyiknek, hogy ő más, mint a másik, akkor ezzel megsérti. Miért is? Hol van ebben a sértés? Hát nem az lenne a lényeg, hogy elfogadjuk, ha más? Hogy elfogadjuk, akár jobban, akár kevésbé szeret programozni? Mitől lenne ez sértés? Talán le kell tagadni? Talán a szellemi képességek iránya, az érdeklődés, a technológia iránti affinitás nem olyan védett dolog, mint a bőrszín vagy a szexuális orientáció? Ebben meg kell erőszakolni egy embercsoportot, hogy szebbek legyenek a statisztikák?... Damore szerint nem. A Google szerint igen, és Damore ki van rúgva.

Hát itt tartunk most.

Nincs ebben az egészben semmi rejtély. A bonyolult, nehezen védhető kimagyarázások mögött ott van egy pofonegyszerű igazság, és láthatóan nagyon szeretnének tőle megszabadulni. Van egy erős feminista sajtó, és van egy hiányszakma, amiben a férfiak látványosan jobban teljesítenek. Ez a kettő most összeütközött – nem először, nem utoljára, csak most nagyon jól láthatóan. Ha valakinek baja van azzal, hogy a „férfi” és a „jobb” egy mondatban szerepel, attól felesleges megkérdezni az elveit. Az ilyen szintű diszkriminációnak nincs helye egy civilizált társadalomban.

Mert a civilizált társadalom nem az egyenlőségről szól, hanem az együttműködésről. Hogy működjünk csapatként, és a csapat jutalmazza az egyént: mindenkit aszerint, hogy mit tesz le az asztalra! Ne számítson más: sem hitetlentől, sem vallásostól, sem fehértől, sem feketétől, sem férfitól, sem nőtől ne vegyék el az érdemeit!

Én ebben hiszek.
És beismerem, hogy ebben az egyben nem vagyok toleráns.