Nemrég szembejött egy cikk, ami már megint nem lehet véletlen. Megint ugyanaz történik, mint már annyiszor: valaki, valahol megnyomja azt a gombot, hogy a nők el vannak nyomva, kevesebbet keresnek, és többet dolgoznak.

Most ebből éppen azt sikerült, hogy többet dolgoznak.

Gyerekek, tisztázzunk már valamit. Hogy mi is az a munka, amiről annyit beszéltek. Mert van, akinek az a munka, hogy újságot ír, ami gyakorlatilag egy online felületen keresztül magyar szöveg beírását jelenti, és akármelyik blogger megteszi ingyen. Van, akinek az a munka, hogy gyereket szül, és ezt teljesen komolyan is gondolja, és 24 órás elfoglaltságként beszél róla. És van, akinek azt, hogy a házat, ahol lakik, rendben tartja. És ő is komolyan gondolja, mert a munka szerinte az, amit nehéz csinálni, meg amiben elfárad az ember.

Én értem, hogy a munkában is el lehet fáradni, meg abban is, amit csináltok. De az attól még nem munka. Ahogy a kastélynak is van szárnya, de mégse mondjuk rá, hogy madár, úgy az otthon ide-oda menés, dolgok arrébb pakolása, meg a mosógép beindítása is persze hogy nagyon időigényes, de ettől még nem munka. A munka, a szó hétköznapi értelmében, olyan tevékenység, ami vadidegen embereknek hasznos. A tár­sa­dalomnak, a többieknek, a gazdaság többi szereplőjének. Olyanoknak, akik szintén dol­goznak a Nagy Egészért, és ebből neked visszaoszt a társadalom, ezért kapsz kenyeret, ezért kapsz ásványvizet, ezért javítják meg a csapot, hárítják el a dugulást, szerelik meg a redőnyt más, szintén vadidegen emberek. És közben van egy olyan dolog, ami arra kell, hogy mindez megérje nekik, és te is kapsz, hogy neked is megérje - ez ugye a pénz. Tiszta sor.

Mondhatod azt, hogy "jó, ezt mindenki tudja" - de nem. Pont azért fontos ezt tisztázni, mert nincs rend a fejekben. Mert az anyukák, feleségek jelentős része azt gondolja, hogy amikor otthon van és tereget, akkor éppen dolgozik, és teljesen fel vannak hábo­rod­va, ha azt merészeled mondani, hogy nem. Pedig bizony nem.

Az nem munka, hogy teregetsz.

Az egy olyan tevékenység, amit magadért meg a szeretteidért csinálsz, és te döntöd el, hogy csinálni fogod. Ők persze majd azt mondják, hogy jaj de édes vagy, mennyit dol­goztál, de ezt azért mondják, mert udvarias, kedves emberek, és szeretnek téged - való­jában az elvégzett tevékenységed annyit ér, amennyiért a piacon valaki ugyanilyen minő­ségben hajlandó lenne elvégezni, és itt nagyon kevés pénzről beszélünk. Sokkal keve­sebbről, mint amennyibe a te létezésed kerül, amennyit a család együttesen (igen, akár téged is beleértve) kifizet azért, hogy a világon vagy, és tudsz enni, és van hol aludni. Én nem mondom, hogy ezt tekintsd fizetésnek: épp ellenkezőleg, te mondod, hogy munkának akarod tekinteni az otthon végzett mindennapos rutinfeladatokat, te akarod azt kifejezni, hogy ezért te nem kapsz cserébe semmit. Pedig de bizony, kapsz. Lásd fent. Ha az munka, akkor ez fizetés. És akkor te nagyon, nagyon durván túl vagy fizetve.

Természetesen mondhatod erre, hogy "de hiszen te is dolgozol". Igen, van olyan nő, aki tényleg dolgozik emellett, és nagyon sokat keres, és még így sem felvesz egy házinénit, hanem maga végzi el a szükséges dolgokat a ház körül. Erre lehet azt mondani, hogy szép dolog, mert tényleg szép dolog - valójában viszont senki sem kérte. És amit senki sem kér, az nem munka.

Amit senki sem kér, és te mégis csinálod, az ingyen van.

Félreértés ne essék: ha a családodat annyira szereted, hogy ingyen dolgozol nekik, azzal természetesen semmi gond nincs. Miért ne tennéd? Szereted őket, és szereted, amit nekik csinálsz, hát akkor miért ne! Sőt, ők is tesznek érted egy csomó mindent, és különben sem barterben dolgozol, nem azért csinálod, hogy kapj valamit cserébe, hanem csak adsz, mert szereted őket, és ők is csak adnak, mert szeretnek téged. Szuper! Mindenki boldog.

A baj az, hogy te hirtelen közlöd, hogy nem vagy boldog.

Hogy egyszer csak hangoztatni kezded, hogy ezt, amit otthon csinálsz, tessék hozzá­számolni a munkaóráidhoz. Hogy az ügyvédi irodában 30 rugó az órabéred, és akkor miért kell neked otthon szarér-hugyér takarítanod meg vasalnod, igaz? És még úgy is gondolod, hogy neked most itt teljesen igazad van. Hogy téged a társadalom kirabol. Apránként meggyőzöd magad, hogy mindenki más gúnyosan összenevet a hátad mögött, miközben lehajolsz felszedni az elejtett zoknit, és mindenki más abból él ilyen vidáman, amit te ingyen elvégzel a ház körül. Hogy te tartod össze a családot. Hogy ha anyu nem lenne, mindenki nagy bajban lenne, és megállna az élet.

Sosem gondoltál még arra, hogy a többi ember nem teljesen hülye?

Hogy megoldanák nélküled is?

Sosem gondoltál még arra, hogy amit te otthon csinálsz, azt hányan csinálják még ott­hon, és mennyire nem igényel sem hozzáértést, sem különösebb megerőltetést? Hogy más sem akar egy szemétdombon lakni, ezért más is összetakarít maga körül, és hogy a családon belül a többiek csak addig "lusták" megcsinálni, amíg te úgyis jössz és megcsi­nálod, hiszen akkor minek?

Itt az ideje, hogy elkezdd piaci alapon végiggondolni ezt az egészet. Hogy mit is nyújtasz, és mennyiért, ha már olyan nagyon megy ez a nóta, hogy téged elnyomnak kötőjel kizsákmányolnak. Ha már voltál olyan gusztustalanul inkorrekt, hogy besoroltad a saját választás szerinti jótékonyságodat a fizetett alkalmazotti munkaviszony mellé. És ne kezdj most felháborodni, üljél szépen vissza: de igen, ez rohadtul két külön kategória, ugyanis te nem akárhol takarítasz, te nem a szomszédnál, nem a főnöködnél és nem a postás bácsi köszvényes nagynénjénél takarítasz, hanem a saját lakásodban. Ahogy mindenki. Ha másnál csinálnád, kapnál érte pénzt. Nem furcsa? Hát otthon ingyen csinálod ahelyett, hogy ugyanazért a munkáért pénzt kapnál? Talán mégiscsak van itt valami, ami a te döntésed - talán mégiscsak jobb neked ezt otthon művelni, még akkor is, ha anyagilag rosszabb, igaz?

És ha már így kitértünk erre: vajon tényleg rosszabb anyagilag? Ha a férjed mostantól kifizetné neked a házvezetői átlag órabér kétszeresét, de minden más a te fizudból menne, ami téged érint, boldog lennél? Korrektebbnek éreznéd a mindennapokat? Te is tudod, hogy nem. Te is tudod, hogy sokkal jobb így neked, minden szempontból. Ezért csinálod. Ugyanis senki nem kényszerítene rá, hogy csináld, senki nem tartott fegyvert a fejedhez, és ha olyan magas a szakmai órabéred, még mindig megtehetnéd, hogy nem csinálod - elvileg nyereséges lenne, igaz? -, tehát nincs más ésszerű megoldása a rejtvénynek, mint hogy neked ez így nagyon is megéri.

Nézd, a valóság viszonylag egyszerű, és mi pontosan értjük. Azzal, hogy behozod a kép­be a munkaórákat meg a rémesen fárasztó házi sertepertét, csak ködösíteni próbálsz, de ez nem jön össze. Képzeld, rájöttünk, hogy mit akarsz, és képzeld, arra is rájöttünk, hogy miért, meg hogy az kinek jó.

Kevesebbet akarsz dolgozni, mert utálod a munkát. Nem a konkrét munkádat, hanem eleve azt az általános elvet, hogy dolgozni kell. Teleposztolod a Facebookot azzal, hogy mennyire utálod a hétfőt. A nők túlnyomó részéhez hasonlóan te is minél előbb el akarsz menni szülni, mert azt szereted. Hát nem furcsa?  A dolgozó nők szeretnek szülni menni, a gyermekes anyák meg nem szeretnek visszamenni dolgozni. Ez ám a rejtély, vajon melyiket tarthatják jobbnak? Kevesebb munkáért azonos (vagy jobb) életszínvonal, ez a cél, és ezt márpedig el akarod érni, utána meg nagyon szeretnéd, ha az emberek nem mondanák rád, hogy a könnyebb utat választottad, mert zavar, hogy igazuk van. Mert zavar, hogy pontosan tudják ők is, hogy bárki a volt munkahelyedről azonnal cserélne veled, és hogy a férjed is örömmel kitakarítana meg tologatná a gyerekkocsit, ha te addig átvennéd a helyét - jobb esetben az irodában, rosszabb esetben az útépítésen vagy a traktoron. Hidd el, egy szava sem lenne. Otthon lehetne a gyerekkel, úgy érezné, hogy ellógta a napot, és másnap nagyon szégyenkezve kérne tőled elnézést, és visszamenne dolgozni. Hjajj, ezek a férfiak, mocskos egy népség.

Nem vagy ám olyan rejtélyes.

Kényelmes életet akarsz, és szeretnéd, ha tisztelnének. Ezért csinálod, ezért nyomod a gombot, hogy te igenis megszakadsz a munkában. Ez hazugság, de olyan komoly arccal játszod túl a szerepedet, hogy néhányan elhiszik. Bünteted, fenyege­ted, érzelmileg zsarolod azokat, akik ellent mernek mondani, felháborodva ráteszed a kagylót a saját férjedre, amikor azt mondja, hogy úgyis egész nap ráérsz, intézd már el ezt meg ezt. Követeled magadnak azt az elismerést, ami a dolgozó embereknek jár.

Ne követeld. Dolgozz meg érte. Végezz annyi munkát, és olyan munkát, hogy tisztel­jenek harsány önmarketing nélkül is. És ha valamiért ellenszolgáltatást kérsz, állj készen arra a válaszra, hogy akkor nem kell, amit adni akarsz. Hogy ennyiért köszönjük szépen, de nem kérjük, és igen, lehet hogy be fogjuk szerezni máshonnan, azonos vagy hasonló minőségben, negyedannyiért.

Ne úgy akarj értékes lenni, hogy túlárazod magad.

Annyiért nem kellesz.